Lenyomatok

Nem ez lesz amiről írni szeretnék, de áttételesen                                                                                                                                              tekinthetjük elöljáró beszédnek:

                                                 

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.   [J.A.: Eszmélet]

Jelena - vagy ahogy mi Klárival egymás között nevezzük: Ilus, lendvai magyar nő, egyedül él itt a telepen. A háború alatt született Magyarországon, Zalaegerszegen. A család Lendván élt, de a háborús körülmények között a várandós anyát Zalaegerszegre küldték, mert az ottani rokonságnál nagyobb biztonságban tudták őket. [Itt óhatatlanul előjöhet Cseres Tibor: A bezdáni ember c. novellájából a párhuzam, hogy a történetet elmesélő bezdáni ember, aki negyvenkettő-negyvennégy táján még serdülő kamasz volt, azért menekült meg a vérengzéstől, mert mindennapos nővérét ő kísérte át Bajára, hogy ott szülje meg gyermekét, de a Lendván maradt férfiakra szerencsére nem ugyanaz a sors várt, mint a bezdániakra.] Ilus talán ötvennél is több év él már Olaszországban. Egy nála jóval idősebb olasz férfi vette feleségül. Késői gyerekük, egy fiú, húszéves korában meghalt. A férje is régen meghalt már. Ilus szeret bennünket, mert mint mondja mi hoztuk vissza a magyar szavait. Elég sokszor beszélgetünk. Az egyedüllétben az ezotériában talált menedékre, "laposföld hívőnek" is nevezhetnénk, de csak átvitt értelemben, mert a Földet azért ő is gömbölyűnek tartja, azonban azért elég hajmeresztő összeesküvés elméletekkel traktál minket. Szeretem hallgatni, mert minden fantazmagóriája mögött lapul egy kis magja az igazságnak is, és szépen el lehet arra terelni a beszélgetést. Az különösen érdekes, amikor a háború utáni Jugoszlávián belüli kisebbségi létről mesél. A magyar történelemről nem sokat tud, hiszen az általános iskola első két osztályát járta csak magyar tannyelvű iskolában, aztán a szülei - józan megfontolásból - áttették a szerb-horvátba (lehet, hogy pontatlan vagyok és szlovénbe, de valószínűleg nem, mert a szlovénokat nem sokra becsülte a többségi jugoszláv társadalom). Ilus a szlovéneket teljes egészében a vendekkel rokonítja, és igen megörült, amikor - még azelőtt, mielőtt kimondta volna, - én is szóba hoztam a vendeket. Amúgy az anyanyelvén kívül legalább öt nyelven beszél (szerb-horvátul, szlovénul, olaszul, angolul, németül). Sokat tud a biológiáról. tetszik neki amikor arra a megjegyzésére: létezhet a C-alapú szerves molekulákon alapuló élet helyett Si-alapú is azt felelem, hogy miért ne, valamelyik csillag életre alkalmas bolygóján nagyon könnyen elképzelhető az ilyen alapú molekulák létrejötte is. Ilus ezen kívül fiatal korában jó festményeket és grafikákat csinált. Ma már nem rajzol, nem fest. Lakása otthonos, bútorai java részét ő tervezte. Valami előttünk ismeretlen okból nagyon haragszik a szkipetárokra és a kazárokra; amikor a kazárokat említi közbe vetem, hogy a kazárok egyistenhívők és izraelita vallásúak voltak, és a honfoglaló magyarok uralkodó rétegének egy része a kazárokkal való érintkezés során átvette azok vallását. Ezt nem tudta.

Első unokatestvérét, a szintén 1944-ben született Gálics (szerinte valójában Gálits-nak írta a nevét) Istvánt Szlovénia egyik legnagyobb és a világon is legismertebb képzőművészének tartják. Gálits István grafikus volt, 1997-ben halt meg. Ilus gyógyító erőt tulajdonít magának és fejébe vette, hogy meggyógyítja Klárit, ezért két-három naponta abajgatja, hogy menjen át hozzá kezelésre. Klári ez ellen erősen berzenkedik, hiszen ő orvos, és pontosan tudja mit lehet és mit nem lehet a betegségével csinálni. Ilus kezelés közben megérinti Klári karját vagy kezét, közben lehajtott fejjel gesztikulál, a szemét behunyva tartja és az ajkán látszik is, hogy mormol valamit. Klári ilyenkor teljesen függetleníti magát a helyzettől, kikapcsol: nagyon vigyáz arra, hogy nehogy megsértse azzal, hogy kimutatja az arcán: ő bizony ebben az egészben nem hisz, és sarlatánságnak tartja. most is átment egy fél órára Ilushoz, bár semmi kedve nem volt hozzá.

- Most fordul elő először életemben, hogy csak azért megyek valakihez, nehogy megbántsam. - mondja amikor kilép az ajtón. A "kezelésről" a minap egy csomó albummal megpakolva jött haza. Az albumokban Gálits fametszetei, néhány festménye, rajza és a róla szóló írások. Rögtön olvasni és nézegetni kezdtem őket. És így indult a képzettársítások láncolata. Talán erőltetett az ahogyan a lentebb közölt két verset és ezeket a fametszeteket összekapcsolom; a történet már négy évvel ezelőtt kezdődött a Klári őssejt átültetése utáni hónapok valamelyikében, amikor egy lakásban - a kórokozóktól hemzsegő külvilágtól elzárva - Bécsben laktunk. Az otthoniakkal levélben és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Az ebédet ételfutárral hozattuk, illetve Klári Bécsben élő - a tőlünk nem messze lakó - Kata lánya hozta el a főztjét, vagy a két gyerekével küldte, de ők is csak az ajtóig jöttek és beadták. Beszélni azért beszéltünk velük egy-két mondatot, úgyhogy ennyiben azért nem hasonlítottunk teljesen a majki karthauzi remetékhez, csak majdnem. ................Kenével egy levélváltásban a versekről beszélgettünk. A művek által kiváltott hatásról. Kene azt írta: őt soha nem érdekelte ki fia-borja írta azt a verset, amit éppen olvas, de ha olvasás közben jött a borzongás, akkor neki vége volt; mint például ettől a Bradbury Marsbéli krónikák-jában olvasott verstől, amit azonnal fejből idézett is a levélben:  

                  [Sara Teasdale: …]

Langy esők jönnek s föld illata száll,

és köröz a légben majd fecskemadár,

és ungnak a békák az éji tavon,

és szilvafát lenget a lágy fuvalom,

és a rigók mondják és torkuk remeg

a kis kerítéseken éneküket,

és nem beszél senki a háborúról,

s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?

S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,

hogy hol van az ember, jaj, hova már?

És új tavasz ébred és kezd életet,

és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.                                     

Aztán idén januárban a Mersz.org blogról letöltöttem Kulcsár Szabó Ernő: Mi a műalkotás? Az irodalmi olvasás kérdései c. tanulmányát. Ott hosszan elemzi Nemes Nagy Ágnes alábbi versét, de még az elemzés elolvasása előtt, miközben a verset olvastam az a fentebbi Marsbéli krónikák-beli vers ugrott elő.

Az egyik dolog hozza a másikát:

Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,

a sziklák vékony oldalán,

s oly áttetsző a kő, a vas,

mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve,

oldalt hasít be a ködökbe,

jön-jön a néma robogás,

fölszikrázik a fű-alatti fém,

szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

mert végetér a sín a fű alatt.

És aztán néhány talpfa csak,

mint néhány zökkenő lépés előre –

a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,

közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér-küllős növény-napokkal

hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.

Gálits metszeteit meglátva a lenyomatok úgy kapcsolódtak az előbbi két vershez, mint ahogyan a hangyák vagy a hangyákról mintázott robotok kapcsolódnak össze, ha  útjukat erős sodrású patak, vagy folyó keresztezi, hogy az így képzett hídon  a többiek átjuthassanak a túlsó partra.

...S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,

hogy hol van az ember, jaj, hova már?...