Őzike 

2012.02.08.

„A múltkor a vonaton egy lány hosszan mondta-mondta egy fiúnak az otthoni családbeli viszontagságait. Hogy az apja mostanában nem engedi, hogy találkozzon a fiújával, mert az Szilveszterkor náluk aludt. A szülők nem voltak otthon, a húga erre orv-házi bulit tartott a barátaival a szent családi házban;

gondolta így ő is megteheti hogy odahívja a barátját. Ezt meg is beszélte a drága húgocskájával. De az beköpte. A vihar úgy tört ki, hogy a húg barátai pizzasütéshez elhasználták az anya biolisztjét. Azóta nem áll meg az apja előtt.

Nem a húg, hanem ő. Mert ő a család fekete báránya. A húg jó tanuló, mindig olyan példamutató, olyan mintagyerek.

(Rögtön odahallgattam a lányra, mert szépen, tagoltan beszélt. Természetesnek fogta fel a helyzetét. Elfogadta, hogy ő a rossz, a másik meg a jó. Még ezt a nyilvánvaló becstelenséget sem ítélte el a húgában, nem illette egy rossz szóval sem, csak úgy mesélte nyugodt hangon a dolgokat. Istenem, ha az ilyen embereknek mindig megsúgná valaki, hogy járd csak a magad útját, mert te vagy az igaz, nem az aki annyira meg akar felelni a körülötte lévők látszatvilágának, értékrendjének. Rögtön Sid jutott eszembe a Tom Sawyer-ből a kis mintagyerek, de őt legalább Tom időnként jól elverte. Ez a lány nem tépázta meg a testvére haját).

Pedig annyira meg akartam felelni mindig apának. Tudod ő vadász. Tizenhat éves koromban letettem a fegyvervizsgát is. Többször elvitt magával. A vadásztársai befogadtak, dicsértek, ez jó érzés volt. De apa mindig csak a hibáimat vette észre.

-Őzike!!!. Hogy mondhatod az őzre, hogy őzike?!! Szégyenbe hoztál a többiek előtt!!!

Talán nem olyan nagy hiba egy tizenhat éves lánytól, ha azt mondja az őzre, hogy őzike.

Folytatja a lány. Utána már nem jártam el vadászni.

Tizennyolc éves koromtól már nem akarok megfelelni neki.“