Egy kiállítás -  egy fesztivál – egy utazás képei.

 

Nyisd ki szemed,

            A lépcsők és bezárt ajtók magányosai nem találnak rád.

            Ajtó a kulcson – Kulcs az ajtóban.

Fordulj meg.

            A város fölbomlott rendjén taposol.

            Tiszta csend van –

Hajnali kettőkor kelnek a feltört aszfalt, a megszakadt villamos sínek

munkásai –

            A torkot szorító dörrenések meghatározhatatlan irányból hallatszanak –

Menj – –

Menj. Lépcsők, forduló, lépcsők.

            Az elnyúló: – elnyíló szemed előtt szűkülő, szűkölő – tér végén – zárt ajtók

mögött – rajzlapba zárt világok lapulnak.

            Nem mehetsz oda sem –

            Nem tudod miért akarsz hozzájuk bújni

Az ajtóhoz vezető falakról néhány megérint – Az egyikről tartalmaidig

jut egy tánc

            daltánc – a dal a tűzben, a dal a térben, a dal egy nyomorultul,

üresen reszkető neon fényében.

Egy lány virágot tűzött a dal mellé –

A meghatározhatatlan irány felé indulsz –

 

            A térbeállított lépcső alatt

            egy széphajú jelenés szájával arcodhoz ér – Sok „holdtöltével” ezelőtt a

várárok magnólia bokráról egy szál virágot adtál neki –

A tíz örök szerencsétlen ujj, mintha tartalmakat hordozott volna –, úgy kapcsolódott

egymáshoz.                                                          (keresett?)

 

A jelenésnek dolga van. Jelenés el.

Magyarország legjobb rendezője egy deci cseresznyével foglalkozik; feleségének

csak egy felest kért. A felmagasztaló is velük iszik. Sörhasa van. A rendezőnek még

nincs sörhasa. Möglehet nem is lesz.

            Egy másik, a meggyötört arcú – a Félkegyelműt játszotta néhány éve, ezt a

jóságot magán viseli most is – bukkan föl valahonnan.–

 

            Mész, sodródsz köztük, vonaglik, ráng a tömeg – mind be akar jutni,

mind be akar jutni. Kilépsz, leülsz a lépcsőre.

Négy-öt kivált vesz körül. Szemükben a kiváltak figyelő riadtsága

                                                                kilököttek –?

                                                                élhetetlenek –?

                                                                örök összezárt szájúak –?

                                                                kemény, erősen szorító makacs állkapcsok –

                                                               minden mosoly nélküliek –?

 

 

 

            A sínpár végeiről két – pontból nyíló – fény feléd tart –

            A felüljárón vonat halad át. Két oldalról a feléd közelítő fények összeérnek.

Egy pillanatig a tér –

                       a hang – három dimenzióban támad rád. Gyújtópontjuk leszel.

                       a fény –

Megmaradsz. Hideg van. A szél vág a Duna felől. Esett.

 

            Az utak, sínek, emberi vackok csomópontján a nedvességhártyán, –

a szivárványhártyán – sárgán villognak a tilalomlámpák.

            Az utazás terhei fölfelé nyomulnak benned.

            A Körtér emberi gyűjtőcsatornái lezárt redőnnyel hallgatnak – a Pingvin

a presszók – mögöttük a hűlő, izzó vas fényében a szennyvíz hordalékát

számolják. A mai bevétel.

            A kockaköveken – síneken csillanó, mélységet, feloldást, távlatokat adó,

reszkető gyomrok kórismérveiként ismert fény nem mutat embereket,

Párosfények  közelednek – távolodnak – az esőúton suhanó kerekek surranva

vágnak: egyik a másik után  –

            A sarkon vannak. Néhány sörkatona, egy-két „polgári személy”.

Távolabb a közeg, nyakában URH – valakivel beszélget.

A járdaszegélyhez közel a készültség kocsija.

            Látod őket. Mész tovább. Benned ül a kép. A gyógyszertár kirakatszegélyén

            Nyisd ki szemed.                                          meghatározhatatlan korú nő ül.

            Hangok települnek –                                    A férfiakat nézi.

                                          ülnek, ülnek beléd.

Megrezdülsz. A jelentést nem fogod föl. Mozgásban vagy. A felfoghatatlan jelentés

Valamilyen jelzése rendszered valamelyik pontjában értelmet keltett.

            Az értelem fülelni kezdett. Megriadt. Belédmarkol, szorít. Az utazás terhei

fölfelé nyomulnak benned –

Utazásunk terhei fölfelé nyomulnak bennünk. –

            Újabb kör. Nem tudod miért fordulsz meg. – A nő szeme. –

            A zenekarok tartozékainak pillantása üt beléd

                                                      A mindenféle tartozékok pillantása üt beléd –

csak jóval mélyebben és félelmetesebben –

Mész, elhaladsz mellettük. A rendőr karonfogva vezeti a nőt. –

           Magáramaradt, magárahagyott hang.

           már  felnyíltál, már felfogod –

megfeszül, nem akar menni –

Úgy mondja, – tiszta hangján. Tiszta hang. Tiszta, tiszta, tiszta –

                        Alakja már nem szép. Haja sem. Semmije sem.

– Ő is megmondhatja, lánc volt a nyakamban.–

– Miért engem visz el?                      

 

Hosszú az út.

az a néhány lépés.

megmarkol  – nem lassítasz – talán csak önkéntelenül –

 

 

 

 

 

            Nincsenek a nappali közömbös szájtátiak; a „mindenem – rendben fut –jaj

de jó, hogy –nem- én -  vagyok” –kíváncsiak; a „józan” érdeklődők; a „végre-valami-

történik”-et keresők; a minden adáskötelezettség-nélküli sajnálkozók; az ítéletalkotók–

A jog, a törvény, a törvényesség, a jólszabályozottság, a középszerűség, a tömeg –

Hosszú az a néhány lépés.

– Miért engem visz el?

Már a túloldal felé tartasz. Tiszta csend van. A Pingvin redőnyeit látod. –

A nőt ketten tuszkolják a készültség kocsijába – Megfeszül

            A hangja

            a hangja

            a hangja

            Ne vigyen el

           Ne vigyen el

Benyomják az ajtón. A hangját még mindig hallod.

– Ne vigyen el

– Ne vigyen el

 

A sarkon a tilalomlámpa sárga fénye.

Mész tovább. Hideg van – összehúzod magad. Nyisd ki szemed.

A lépcsők és bezárt ajtók magányosait megkeresed.

                                                                                 Ha hagyják.

1973 november  végén.