Vedd le a maszkod!

 

A képet egy a 44.sz. Galaktika(1982) egyik novellája ihlette. Gérard Klein írása.

Hangulata Bradbury Marsbéli krónikájának hangulatát idézi, leginkább azt, ahol a kis aranyló bőrű

gyönyörű marsi fiatalasszony délutáni álmáról mesél érzéketlen férjének: az álombeli magas emberről, idegen világbeli lényről, akitől csöppet sem félt, akit tágra nyílt szemmel és lélekkel figyelt az álmában, és vágyott az érintése, a hangja a szeme után, és az újabb találkozás után, mert azt is megérezte, megálmodta valamiképpen, hogy az a férfi és társai leszálltak hajójukkal a Marson.

…

Gérard Klein stílusa Bradbury stílusa, de az ő mondataiban túlburjánzik a titokzatosság, a szépség, kecsesség, finomság, és így már kicsit – mert a novella elég hosszú – az olvasás előrehaladtával halványul a hatásuk (igazából Juhász Ferenc szó és képzuhatagaihoz hasonlít - az olvasás közben - rádzúduló csoda, és a befogadó elme nehezen tudja a szavakból áradót az agyában, a képzeletében képpé változtatni); persze azért ezt az író is érezheti, és – mint egy színházi világosító előadás közben, vagy egy rendező a filmjében – a fény, vagy a fókusz, a nagyítás változtatásával – kiemeli vagy a háttérbe futtatja a főhős környzetetét, az őt körülvevő alakokat, és végül csak ketten maradnak.

…

A Galaktikának ezt a számát Fóton a könyveim pakolása közben tettem félre, hogy majd esténként- elalvás előtt jót tesz egy kis olvasás. A képet viszont itt Tihanyban csináltam jó egy héttel a novella olvasása után. Igazából ez csak egy vázlat, Kláritól talán tavaly karácsonyra kaptam egy akvarell filc készletet. Eddig még nem festettem vele, gondoltam megnézem hogy lehet vele dolgozni. van egy rajztömböm – A3-asnál nagyobb, A2-esnél kisebb méretű, jó minőségű 300 gr/m2 súlyú lapokkal.

A lapok textúrája is hozzáad a rájuk rajzolt, festett képekhez egy kis többletet, ami a rajzeszköz (az ecset, a toll vagy a színes ceruza véletlen találkozása, - és mint ilyen – az „alkotótól” függetlenül működő dolog. A novella elolvasása után rögtön tudtam, hogy ezt egyszer majd megfestem. A Tihanyba jövetel előtti este otthon, a Duránci utcában az étkezőben az üvegajtós tálalószekrény padkáján megláttam egy – valószínűleg KisHá által – farsangról ottfelejtett maszkot. Ez az! – örvendeztem és a maszkot is betettem indulás előtt a táskámba. Tihanyban este kilenc óra tájban – Klári már aludt- elővettem a rajztömböt és az ecsetfilceket. Az otthonról hozott maszkot kitettem magam elé a számítógép asztalkámra „segédeszközként”, ölembe fektettem a rajztömböt és minden külön terv, vázlat nélkül nekikezdtem. Magától jött minden. Két óra alatt lett kész. Persze utána még vagy egy órát, kettőt nézegettem az állólámpa fényében, közelebb, majd távolabb ülve vizsgálgattam. Jó lesz egy későbbi nagy akvarell- vagy olajkép vázlatának – gondoltam; lefekvés előtt a gépem mögötti könyvespolcra állítottam, hogy Klári rögtön láthassa reggel, ha felébred (mindig előbb kel, mint én).

…

Nem buggyantam meg, mondtam, amikor beléptem a nappaliba, ahol már a reggeli teát főzte; eléggé pszichodelikus. – Igen – mondja Klári – nagyon érződik rajta a Fóton tapasztaltak hatása. – Á, nem – mondom – és elmeséltem neki a Galaktika novellát. – A maszkot honnan hoztad?– kérdi. – A Duránci utcából. Két napra rá meglátogatott bennünket az unokahúgom a férjével. – Nem a maszkok félelmetesek – mondja Attila - , hanem a férfifej olyan, mint a Sikoly nőalakja. – Tényleg? – pedig a férfi nem igazán fél a titokzatos világban, és a végén valami leírhatatlan megnyugvással bele is olvad, hiszen egész életében, bár csak a képzeletében látta, oda vágyott. sajnos ezt nem tudtam eléggé érzékeltetni. – tettem még hozzá.

…

Bemásolom a végén a novellát is, néhány részletet azért beteszek előre „étvágygerjesztőnek”:

„Nem lassította le a lépteit, amikor a gyöngyház kapun belépett, és a nappali fény egy csapásra vidám ünnepi éjszakának adta át a helyét.. Parfümszag úszott a levegőben. Az utcák mély árkai, amelyek sötét és szabályos sziklatömbökké szabdalták a barokkosan zsúfolt idegen várost, szinte vonzották titokzatos életükkel, névtelen hangjaik elfojtott zajával. Úgy érezte meg kell fordulnia, még egyszer látnia kell a gyöngyház kapubejárón át a sivatag kietlen térségeit.

 A homokdűnéken keresztül vezetett az útja idáig, és még mielőtt átkelt volna a sivatagon, egy még nagyobb és még halottabb térséget szelt át, az űrt. mert az embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik sehol sem érzik otthon magukat, és legkevésbé ott, ahol megszülettek: a többi ember között.”

…

„Évekkel korábban hallott beszélni a hét maszk bolygójáról…”

…

„Tudta, hogy a hét maszk bolygója különleges világ, nem ismeri a háborút, az ellenségeskedést meg a szenvedést, egy virágjába borult és fejlődésében megrekedt civilizáció terméke.Némelyek azt állították a Földön, hogy hanyatlásnak indult, és éppen ez keltette fel a tökéletességre áhítozó Stello kíváncsiságát, aki tudta, hogy ott lelhető fel a tökély, ahol a siker erős fénye kialszik; ott, ahol a győzelem fáklyái elhomályosodnak az üveglampionok nyugodt világánál, és kétségbe vonta a hosszú hanyatlást, a soha be nem következő véget, hiszen soha senki se tagadta, hogy a hét maszk bolygója nem változott, ma is ugyanolyan, mint amilyen annak előtte volt, hogy a Föld benépesült.”

…

„Olyan volt az egész, mintha csizmája sarka először kopogott volna végig a Föld egyik régi városának kövezetén, egy olyan városén, amely az övé volt valaha, és úgy fedezné fel ezt a várost, mintha egy ismeretlen házba hatolna be, amelyben a gyermekkora várja – kíváncsiság, csodálkozás,remegő emlékezés keveredése volt az egész.

  A városnak ez a része majdnem  teljesen kihalt volt. Az utcán lángként lebegtek a sima falak. Visszaemlékezett más világokban látott másféle épületekre, erősebbekre, masszívabbakra; az itteniek törékenyek voltak, csak a szemlélő szemében léteztek.”

…

„Hét maszk, hét kapu és hét hold az égen, mint ahogy hét magánhangzó van az Ónyelvben, tiszta hangzásuk megvilágította a mozdulatlan szavak alattomos útvesztőjét. Hét maszk, mindegyikük a lélek hét igazi állapotát fejezi ki, feledésre ítélt arcok dermedt vonásainak el se kell mozdulniuk hozzá… Egy maszk és egy kapu, egy kapu és egy hold. És minden bizonnyal egy hold és egy magánhangzó. Ez a régi nyelv, valamennyi között a legrégebbi, az űrbe volt írva, a sivatag közepén fekvő város falaira volt írva, az arcokra volt írva.”

…

„Tekintete lejjebb siklott, végigsuhant az épületeken, melyek gyűrűként fogták körül. Lassú léptekkel ment, a házak hirtelen sziklafalként magasodtak köré, a feje fölött hajlottak össze a boltívek, és mindez hullámzás volt, fel-felborzolódó, szétomló tarajú hullámok verése, amint hirtelen kizúdulnak az alvilágból, átlátszó vízhártya, szappanbuborék, egy finom száj légfuvalmától egyszeriben szétpattanó.

 Fával szegélyezett sétányokon, erődítmények tornyain bolyongott, üvegárnyékokon át, s ha fejét fölemelte, a hét mozdulatlan holdat látta a sötét égen. Az ablakokban maszkok világítottak, tünékeny lombköpenyek, bogarak röpültek keringve a spirál alakú lépcsők ritmusára, amelyek kristályos pártává bomlottak szét, egyre terebélyesedve, ásványi burjánzássá robbanva.”

…

„Mi volt a maszkok mögött? Hideg, megállapodott tökéletesség?...”Hús-vér lények vagy érzékeny hajtóművű örömünnepre szánt gépezetek?

Vagy talán egy másik maszkot viselnek a maszkjuk alatt, és alatta megint egy másikat, a végtelenségig, énjüket feladva, mit sem tudva  önmagukról, feneketlen labirintus kiúttalan útvesztőjébe beleveszve?”

…

„A még mindig távoli városközpont felé gyalogolt az utcákon, s útközben színüket változtató árnyak csoportjaival találkozott.”

…

„A térség hirtelen nyílt meg előtte, észre sem vette, hogy elmaradt mögötte az egymásnak szorult falak satuja. A szeme előtt fények szikráztak, csakhamar rájött, hogy egy tömeg visszfénye, a maszkok színeinek játéka, a köpenyek lebegő fel-felcsillanása, megannyi lángra lobbani készülő tűz.”

…

„Áhítatos hangulat uralta a tömeget, de nem volt benne semmi nyomasztó, oldott, nyugodt volt a csend, amelyet tétova hullámveréssel tört meg az egymást érintő kelmék suhogása.”

…

Közelebb furakodott, a köpenyek utat nyitottak előtte, már a térség szélén állt, csizmája a homokot taposta, benne maradt a durva, élesen rajzolt nyoma, miközben szemét a bizonytalan körvonalú változó alakra szegezte. Mert azt remélte, a köpeny hullámzásából elő fog bukkanni egy emberi vagy valamilyen másféle test. Ám hiába várakozott. A köpeny láng volt, a homok ősi vásznán táncoló, tünékeny vonásokat rajzoló ecset.”

…

„És a táncolt szavak hirtelen jelentéssé álltak össze.”

…

„Mert a mozdulatok mozdulatlanságba fúltak, és a mozdulatlanság a halált sugallja. Stello végül meglátta a maszkot, épp abban a pillanatban, amikor az ezüsthéj leválóban volt az arcról, és úgy tűnt a Föld fáinak leveleihez hasonlóan lehullik, de csakhamar szertefoszlott, önmagukat emésztő szálak hálójára bomolva szét, még mielőtt elérte volna a homokot, és felcsillámlott egy sápadt, halovány fény. Egy gyöngyházmaszk.

Stello szorongani kezdett. Hány maszkot hordanak egymás fölött?Csak maszkokból és látszatokból állnak? Elhullajtják a maszkokat, arcot cserélnek?

Valami megint végigsimított a karján.

-Táncolsz, idegen? – kérdezte egy lágy hang.

-Nem – mondta kiszáradt torokkal és megfordult.”

…

„Ó, ne táncolj, idegen! Még ne! Ne most! Gondold meg! A maszkod…

-          Nem viselek maszkot- mondta Stello…”

...

„Kalauzolnál?- kérdezte rekedten az aranymaszktól.”…”Az én bolygóm talán faragatlan még, de hatalmas, és ismeri az emlékezést.”

….

„-Tényleg kalauzolni kell téged, idegen? Nincsenek tán holdak és maszkok?Vedd le a maszkodat, amíg nem késő! Stello nevetni kezdett.

-          Nem tudom – mondta - , miért fontosak neked a maszkok, de az én arcom pőre. A maszk, amit hordok, velem született, és vele fogok meghalni. És népem mindegyik fia így van ezzel.

-          Valóban, idegen – mondta a hang hitetlenkedve s valami olyan tétova szomorúsággal, hogy Stello azon tűnődött, nem téved-e.”

…

„A maszk fuvolahangon felnevetett.

-Hinni akarom, de nem tudom mit gondoljak. Én az aranykapun át érkeztem, és ez a maszk volt rajtam, az imént táncoltam és mondhatom, különös társat küldött nekem az aranyhold.

- Bocsáss meg – mondta Stello.

- Kérlek, de igazán, mondd meg, valóban ennyire ragaszkodsz a maszkodhoz?

Csend támadt.

-          Nem tudom. Nem értem – mondta esetlenül Stello.

-          Tényleg véletlenül kaptad? Nem te döntötted el,mikor? Csodálkozás volt a hangjában, szomorúság is bújkált benne.

„”Vajon nő?”- törte a fejét Stello. Nemcsak a kíváncsiság dolgozott benne. A különböző világokban sokféle fajtával találkozott, egész különösökkel is. Volt, hogy megállt, és kedvét töltötte, már amennyire lehetett, és ha nem volt halálos kibékíthetetlenség a Föld fia és más egek álomalakjai között. Az Altairán szépek voltak a nők, jóllehet puha pergamenszerű, áttetsző bőrük zavaróan hideg. Az agoli nők már-már alig voltak emberszerűnek mondhatók, és mégse lökte el őket magától, hanem karjában tartva őket, föltette a sarkalatos kérdést: létezik-e abszolút, állandó szépség, amelyet mindenki, bárhonnan szakad is ki, felismer, vagy pedig csak forma kérdése az egész, az idegeinkbe vésett, mirigyeinkbe kalapált formáké, és nem talált választ e kérdésre sem a filozófusoknál, a transzcendensről szóló írásokban, sem a pszichológusoknál, akik a viselkedést méricskélték, mivel minden szépség lényegében véletlenszerű, keletkezésében és felfedezésében egyaránt, és a véletlenszerű csupa viszonylagosság, az eshetőség meg abszolút, és ki tudná megmondani, vajon meg vannak-e írva a dolgok, mielőtt bekövetkeznének, s nem ők maguk írják-e a világ nagy könyvét?

„Vajon nő?” tűnődött Stello. felkavarta a hang. A maszk is, meg a köpeny is. A köpeny ráncai alatt vajon hús van, amelyet megölelhet, és a maszk alatt száj, amit megcsókolhat, amelybe belehatolhat a nyelve? De végül is ennyire fontos volna a száj, meg a hús, és a titok nem százszor izgatóbb-e  a feltárulkozásnál?”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vedd le a maszkod!