Beatrice és Simonetta.

Fabio a maestro képeket rak elém a festő-tanoda asztalára a kicsi trieszti galériában., hogy válasszam ki közülük: melyiket szeretném lemásolni. Az asztalon heverő képeken kiscicák, állatkölykök, a lenyugvó nap fényében a homokos tengerparton vágtató fehér egyszarvú, totyogó pingvinek a Tűzföld szinte tengerbe omló oromfalán, táncot lejtő kecses kócsagok, kikent kifent divat-dívák...aztán hirtelen kihúzom alóluk Botticelli Dante fejét, nem is válogatok tovább. Ezt szeretném, mondom a tanárnak.

...

A maestro a reprodukciót négyzethálóval hat részre osztja, elővesz egy olajfestésre előkészített kartont, azon beméri és kirajzolja az eredeti kép téglalapját, majd a szélein bejelöli a hálóosztás helyeit. A pontokat már én kötöm össze ceruzával, szabad kézzel. Azt gondoltam minek ez a segédháló, nélküle is menne és fél óra sem kell a ceruzarajzhoz, és akkor usgyi kezdődhet a festés, hiszen ez az ami érdekel: bevezetés az olajfestés technikájába. A foglalkozás két és fél órás. Bizony csak a végére hagyta jóvá a tanár a rajzomat. Időnként megállt mögöttem, vagy leült mellém, közben olaszul magyarázott a kép elemeinek egymáshoz viszonyított helyzetéről függőleges és vízszintes irányban; a pozitív (festett) és a negatív (üres háttér) felületek arányáról az egyes hálónégyzetekben. Dante állát puhábbra vette, az általam rajzolt szemet kicsit nagynak találta. A végén a kicsi utca túloldalán lévő templomfal előtt fixatívval lefújtam a ceruzarajzot. A tanoda szemetes kosarára rajztáblát fektettem, arra a rajzomat és úgy fújtam le. A műveletet öt perc szünetekkel háromszor kellett megismételnem. A végén behoztam a rajzot, a szórófejes palackot és a rajztáblát. Heten-nyolcan vagyunk a csoportban, zömében nők: fiatalok és középkorúak vegyesen, férfi rajtam kívül csak egy volt. Van egy tíz év körüli nagyon ügyes kislány is. Elköszöntem a többiektől, hogy megyek: a kislány az ajtónál állt és a zárat babrálta. Azt hittem bezárja majd utánam, hiszen papíron már vége volt az órának; de nem. Olaszul mondott valamit és a templom fala felé mutogatott. - Ja, mondtam magyarul és behoztam az ott felejtett szemetes kosarat. Elfelejtettem -ezt már olaszul mondtam és rámosolyogtam a gyerekre. Ő komoly maradt, miközben becsukta utánam az ajtót.

...

Itthon is foglalkoztatott a kép. Az Internetről letöltöttem Botticelli festményét és egy pár reneszánsz korabeli, meg kortárs festményt is Dante és Beatrice találkozásáról. Olvasgattam kettőjük földi és "égi" együttlétéről, majd Babits Dante fordításából különösen azokat a részeket, ahol a Purgatóriumban Beatrice megjelenik Dante előtt. Dante kiskamasz korában találkozott először a lánnyal, aki rögtön elvarázsolta; ahogy teltek az évek még jó néhányszor találkoztak: pontosabban Dante láthatta Beatricét apja karján kijönni a templomból, vagy barátnőivel sétálni; olykor, ha Beatrice pillantása véletlenül ráesett, fejét lehajtva köszöntötte. Életükben kettesben talán ha kétszer lehettek. Beatrice korán férjhez ment egy jómódú firenzei polgárhoz és nagyon fiatalon halt meg. Dante egész további életére hatással volt a lány. Első nagy költeményében a Vita Nuova-ban szerelmük történetét írja meg. Az Isteni Színjáték megírására is Beatrice késztette. Miközben olvastam és néztem a képeket az motoszkált a fejemben, hogy nagyon üresen fehérlik a Botticelli kép háttere és én oda fogom festeni Beatricét. Beatrice és Dante. Simonetta Vespucci és Botticelli.

...

Az újabb foglalkozás előtti vasárnap fogtam is egy festőkartont, felrajzoltam rá a Dante fejet, és mellé a háttérbe Beatricét. A nőalakot Botticelli kagylóból és tengerből születő Simonetta Vénuszáról, a lány ruháját pedig a korabeli festmények, illetve Babits fordítása alapján mintáztam. Hétfőn délelőtt aztán acryllal el is kezdtem festeni a képet. Gondoltam majd a délután háromko kezdődő foglalkozás elején megmutatom a maestronak; de ő rögtön palettát festéket ecsetet és egyéb szereket adott és az olajfestésről kezdett beszélni, ezért csak annyit kérdeztem kicserélhetem-e színesre a fehér hátteret. Természetesen- mondta. Este negyed nyolcig buzgón festettem a képet. Időnként odajött, mutatott egy-két fogást. Dante szeme most sem tetszett neki. Leült a kép elé. Egy kis kozmetikai vattapálcikával (ez is hasznos eszköz) törölt a szemgolyó körüli festékrétegből, kisebbre vette a szemgolyót, és egy ecsetvillanással, villámgyorsan kikevert kicsi barnával meg mellé húzott fehérrel változtatott a pupilla ferdeségén, görbületén - és mindjárt csillogni kezdett a szem. Csak ámultam szeme biztosságán, ecsetvonása könnyedségén. A végén odajött és azt mondta: ez Sandro Botticelli. Ráztam a fejem és azt mondtam magyarul: Á, nem!

...

Búcsúzáskor elővettem az itthon elkezdett képet. Akkor már csak egy lány volt ott a csapatból, annak segített. Mutattam. Tetszéssel nézte.                                                                                                          - Ő kicsoda? - kérdezte a nő alakra mutatva.                                                                                             - Simonetta vagy Beatrice. - válaszoltam, nem úgy, ahogy itthon elgondoltam, hogy Dante Beatricéje és Botticelli Simonettája és a kettő ugyanaz, mert ezt hirtelen nem tudtam olaszul elmondani.             - Brava. - mondta mosolyogva.